VANNAK OROSZ NEVEK, amelyek foglaltak a magyar közgondolkodásban. Tatjana levelet írt Anyeginnak, s a vallomás első sorait - bizonyos életkoron felül - még eredetiben is idézik az orosz nyelvvel hosszú-hosszú évekig reménytelen küzdelmet folytató magyar nézők, olvasók. Natasa bájos, filigrán alakjába minden férfi szerelmes volt, aki csak kézbe vette a Háború és békét, vagy megnézte Tolsztoj regényének amerikai vagy szovjet filmváltozatát. A Tamara név is ismerősen cseng a fülünknek, és különösen sokat emlegettük augusztusban, az olimpiai közvetítések doppingtól hangos időszakában. Igen, Tamara volt a valamikori Pressz lányok súlylökő tagja, aki később férfi lett, vagy előbb férfi volt, aztán nő lett... Szóval dupla fenekű történet az övé, s ennyiben hasonlít is Hajdu Szabolcs második játékfilmjének címszereplőjéhez.

Játékos Demeter (Szabó Domokos), az unikális tehetségű fotóművész a világtól elzártan, a Hargitán él. Immár hónapok óta tart alkotói válsága. Nem tudjuk, mi válthatta ki depresszióját, talán éppen sikere a japán fővárosban, amit egy Moszkvában készített felvétellel ért el. Demeter képtelen kézben tartani életét, hisztérikus viselkedését csak felesége (a filmben adóstársának nevezik), Bori (Kovács Ágnes) képes elviselni. A házaspár ráadásul szegénységben él, almán és krumplin tengeti az életét. A családhoz tartozik még Krisztián (Nyitrai Illés), a fotós öccse. A közelebbről nem azonosítható foglalkozású fiatalember, aki eszményíti bátyját, egyszer azzal állít haza, hogy meghívott valakit látogatóba. Férj és feleség izgatottan tudakolja, ki lesz a vendég, aki ráadásul ott is alszik majd a tanyán. A Tamara név hallatán valami nagydarab orosz nőre gondolnak. De Tamara (Török- Illyés Orsolya) nem nagydarab és nem is orosz. Vékony, barna hajú, hosszú csizmás hölgy. Telnek a napok, s Bori egyre inkább úgy gondolja, hogy a váratlan vendég nem Krisztián, hanem a férje miatt érkezett. Kétségtelen, hogy Demeter érdeklődést mutat a vendég iránt, sőt, alkotói válságából kikecmeregve, még aktfotót is hajlandó lenne róla készíteni. Ez már több a soknál. A feleség - házasságuk hetedik esztendejében - kérdőre vonja élettársát. Demeter beismeri tévedését, és elhatározzák, hogy elűzik a tanyáról a vendéget. Szekálják, macerálják Tamarát, akinek ez láthatólag nem esik jól. Később megbánják a viselkedésüket, és újra kedvesek a lányhoz. Krisztián külföldre utazik, egy év múlva, a film végén hazatér, s a bekötőútnál Tamara várja.

A vékonyszálú történet akár kamaradráma is lehetne: három ember a világtól elzártan, aztán csatlakozik hozzájuk egy ismeretlen, titokzatos valaki, és feltárulnak az emberi kapcsolatok. Górcső alá kerülhetne a művészi-alkotói válság mibenléte, a férfi- nő viszony. Hajdu Szabolcs filmje azonban nem erről szól. A szereplőkről nem tudunk meg semmit, ez kétségtelenül titokzatossá teszi őket, de egy idő után el is veszítjük érdeklődésünket irántuk. A sztori vázát csak azért tudtuk rekonstruálni, mert narrátorok siettek a segítségünkre. Ők azok, akik felvázolják számunkra a kapcsolatok mibenlétét, elmondják például, hogy Demeter fotóművész. Ezek az információk erős fogódzót jelentenek a nézők számára. De azért ez sem ilyen egyszerű. A narrátorok ugyanis állatok. A ló, a kakas, a bivaly és még két házi jószág értelmezi a történetet. Jack London beszélő kutyája óta tudjuk, hogy az állatok is képesek kommunikálni az emberrel, s ezt a tényt az etológia azóta többször is bizonyította. Hajdu azonban nem ember és természet harmóniájáról beszél. Az állatok közül a szárnyasokat rikító színekkel kifesti, elidegenítve őket önmaguktól. (A négylábúak bepingálását valószínűleg nem engedte a gazdájuk.) Az állatok monológjai, értelmező kommentárjai egy kitalált, fajtaspecifikus, ám kétségtelenül ritmikus halandzsanyelven szólalnak meg. Ezt a halandzsát aztán magyarra fordítva olvashatjuk a vászon alján. Éppen a napokban kiosztott orvosi Nobel-díj bizonyítja, hogy az emberi agy hányféle ingert képes egyszerre feldolgozni. Ám a film, legalábbis a kezdetekben, mégiscsak mozgóképes művészet volt...

Hajdu Szabolcs világára kétségtelenül a kései Jancsó-művek voltak a legnagyobb hatással. Ez megmutatkozik többek között a rögtönzésen alapuló forgatókönyvön, a hagyományos értelemben értékelhetetlen színészi játékon. Amikor a filmszemlén a zsűri elnöke méltatta a különdíjas Tamarát, az alkotói szabadság divatokhoz nem igazodó megnyilvánulását értékelte benne. De a néző is szabad ember, s eldöntheti, mikor s melyik filmre vált jegyet...